A jellegzetes falukép egyértelműen a német anyanyelvű lakosság érdeme. A török előtt még magyarlakta falut rácokkal telepítették be, őket szorították ki a németek a 18. század végére már teljesen. A szorgalmas sváb jobbágyoknak köszönhető a vidék gazdasági fellendülése, amit a gazdag porták ma is tükröznek. Az azonos kultúrájú, összetartó lakosság szigorú rend szerinti családi gazdálkodást folytatott, aminek következménye a 20. század elejére kialakult, még ma is egységesnek mondható épített környezet. A szabályos, hosszú lakótelkek elején, az északi oldalhatárra épültek az egytraktusos, hosszú lakóházak. Szorosan végükhöz tapadva, 25-30 méterre az utcavonaltól, azzal párhuzamosan állnak a nagyméretű gazdasági épületek, helyet adva a ló- és tehénistállóknak, valamint a mezőgazdasági eszközök és a szálastakarmány tárolására szolgáló helyiségeknek. Az így leszűkített udvar végül a déli oldalhatáron is beépült, általánosan ezen az oldalon van a pajtához csatlakozóan a disznósól fölötte a kukoricagóréval, az utcafronton pedig a nyárikonyha, illetve az abból megnagyobbított második, kisebb lakóház. Bár a lakóházak egy részét a hagyományokkal szakítva „kockaházként” átépítették, a falukép egységes maradt, köszönhetően a beépítési módok megőrzésének.
A mai lakosság őrzi az ősök hagyományait, több épületet, épületegyüttest helyi rendelettel nyilvánítottak védetté.
Villánykövesd híressége a német falvakra jellemző pincefalu. A közvetlenül a falu mellett található, a déli hegyoldalba sűrűn egymás mellé vájt pincék előtt sorakoznak a hasonló tömegű és homlokzatú kis présházak két sorban egymás fölött. A szőlő feldolgozását, a bor kezelését és értékesítését is ezekben a kis épületekben végezték.
A környék pincesorai közül talán a villánykövesdi a legszebb, csaknem minden – összesen 58 – présház országosan védett műemlék.
